Előzetes döntéshozatali eljárásban meghozott ítéletében rég várt iránymutatást adott az Európai Unió Bírósága a közösségi védjegyek jóhírnevének fennállására és bizonyítására vonatkozó kritériumokról.
Ismeretes, hogy a közösségi védjegyek és a nemzeti védjegyek oltalmi formájának lényegi különbsége, hogy míg a közösségi védjegy az Európai Unió egész területére oltalmat biztosít, a nemzeti védjegyek csupán Magyarország területére.
A belső piac sajátosságai okán a nemzeti védjegyekkel szembeni felszólalási és törlési eljárásokat sokszor olyan korábbi közösségi védjegyekre alapozzák, amelyek tekintetében a védjegyjogosult
- annak tényleges használatát az adott tagállam területén elmulasztotta; vagy
- amelynek a jóhírneve vagy ismertsége a Közösségen belül az adott tagállamra nem áll fenn vagy bizonyított.
A tényleges használat és a jóhírnév bizonyítása tekintetében gyakran felmerül a kérdés, hogy az Európai Unió mely és mekkora részén kell a tényleges használatnak eleget tenni, illetve a közösségi védjegy jóhírnevét bizonyítani. Kulcskérdés, hogy a nemzeti védjegyekkel szembeni fellépés esetén, szükséges-e az adott tagállam területén is igazolni e kritériumok teljesülését?
A jóhírnév fennállása tekintetében a védjegyekre vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló, 2008. október 22‑i 2008/95/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (“Védjegyirányelv”) alkalmazandó, melynek 4. cikk (3) bekezdése szerint:
a megjelölés akkor sem részesülhet védjegyoltalomban, illetve a védjegy törlésének akkor is helye van, ha a megjelölés a (2) bekezdés szerinti korábbi közösségi védjeggyel azonos vagy ahhoz hasonló, és az érintett áruk, illetve szolgáltatások nem hasonlóak, feltéve, hogy a korábbi közösségi védjegy a Közösségben jó hírnevet élvez, és a megjelölés alapos ok nélkül történő használata sértené vagy tisztességtelenül kihasználná a korábbi közösségi védjegy megkülönböztető képességét vagy jó hírnevét.
Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a Védjegyirányelv fent idézett rendelkezésének értelmezésére irányult, és az ügyben eljáró Fővárosi Törvényszék az előtte folyó eljárás felfüggesztése mellett az alábbi kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:
1) A közösségi védjegy jóhírnevének igazolásához Védjegyirányelv 4. cikke (3) bekezdésének értelmében elegendő lehet‑e az egy tagállamban fennálló jóhírnév abban az esetben is, ha az annak alapján benyújtott felszólalással érintett nemzeti védjegybejelentést az adott tagállamtól eltérő országban tették?
2) A közösségi védjegy jóhírnevének vizsgálata során alkalmazott területi kritériumok körében alkalmazhatók‑e a közösségi védjegy tényleges használata tekintetében a Bíróság által rögzített elvek?
3) Ha a korábbi közösségi védjegy jogosultja a nemzeti bejelentéssel érintett tagállamon kívüli – az Unió területének jelentős részét lefedő – országokban igazolja a közösségi védjegy jóhírnevét, meg lehet‑e ettől függetlenül követelni, hogy az érintett tagállam tekintetében is sikeres bizonyítást terjesszen elő?
4) Ha az előző kérdésre a válasz nemleges, a belső piac sajátosságait is szem előtt tartva, adódhat‑e olyan eset, amikor az Unió jelentős részén intenzíven használt védjegy a releváns nemzeti fogyasztói körben ismeretlennek minősül, és ezáltal nem teljesül Védjegyirányelv 4. cikke (3) bekezdésében foglalt lajstromozást gátló ok fennállásához szükséges másik előfeltétel, azaz nem áll fenn a jóhírnév, illetve a megkülönböztető képesség sérelmének vagy tisztességtelen kihasználásának a veszélye; és ha igen, akkor milyen körülményeket kell igazolnia a közösségi védjegy jogosultjának ahhoz, hogy az említett előfeltétel teljesüljön?
A Bíróság a korábbi kikristályosodott joggyakorlatot is figyelembe véve arra a következtetésre jutott, hogy amennyiben valamely korábbi közösségi védjegy jóhírneve az Európai Unió területének jelentős része tekintetében bizonyítást nyert, úgy kell tekinteni, hogy e védjegy az Európai Unióban, vagyis valamennyi tagállamban jóhírnevet élvez.
Az említett jelentős területrész adott esetben egybeeshet akár egyetlen tagállam területével is (lsd. PAGO International, C-301/07), és e tagállamnak nem kell feltétlenül azonosnak lennie azzal, amelyben a későbbi nemzeti védjegybejelentést benyújtották.
Továbbá, amikor a korábbi közösségi védjegy az Európai Unió egy jelentős részében már jóhírnévre tett szert, azonban a felszólalással érintett tagállam közönsége tekintetében nem tett szert jóhírnévre, a közösségi védjegy jogosultját akkor illetheti meg a Védjegyirányelv 4. cikkének (3) bekezdésében meghatározott oltalom, ha bebizonyosodik, hogy
- e közönség kereskedelmi szempontból nem elhanyagolható része ismeri e védjegyet, és
- kapcsolatot létesít e védjegy és a későbbi nemzeti védjegy között, továbbá
- az ügy valamennyi lényeges tényezőjét figyelembe véve fennáll a közösségi védjegy sérelmének tényleges és aktuális veszélye, vagy az ilyen sérelem jövőbeli bekövetkezésének komoly veszélye.
Az ítélet továbbá azt is tartalmazza, hogy az ítélkezési gyakorlat által a közösségi védjegy tényleges használatát illetően felállított szempontok (lsd. OMEL ítélet, C-149/11), mint ilyenek, nem relevánsak a Védjegyirányelv 4. cikk (3) bekezdése értelmében vett „jóhírnév” fennállásának megállapításánál.
A C-125/14. számú ügyben meghozott ítélet teljes terjedelemben itt érhető el.
A közösségi védjegy tényleges használatára vonatkozó kötelezettség teljesülésének kritériumairól következő blog-posztunkban számolunk be.
dr. Kövecses Bettina, ügyvéd
bettina.kovecses@twobirds.com
Knight Bird & Bird Iroda
+36 1 799 2000
